Egy hete halt meg a nagymamám, így mostmár egy nagyszülőm sincs. Fura érzés. Mostanában ha azt a szót hallom, hogy: 'nagymama', 'halál', 'temetés'; akkor mindig akaratlanul is könnyezni szeretnék. Kénytelen vagyok rájönni, hogy mennyire meggondolatlanul tudunk használni szavakat. Az utóbbi két szót sokszor érzelmi töltet nélkül vesszük elő a képzeletbeli szótárunkból, holott ezek igen súlyosak. (Viszont az is igaz, hogy ez csak a keresztény kultúrákban van így /ti.: a halál súlyos mivolta/.) A legnagyobb kár, hogy erre csak valami tragédia után vagyunk képesek rájönni, és ha mindez feledésbe merül, akkor ez az észrevétel is semmissé válik...
Valami vidámabb: most vagyunk másfél évesek a én petite amie-mmal! Végre találtam valaki ebben a világban akivel hosszabb időt is együtt tudok tölteni, (talán egy életet is) és aki nélkül ez az 'élet'-dolog is értelmetlen lenne. Lehet, hogy mégis felragyoghat a napfény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése